Valamikor réges-régen úgy 20 évvel ezelőtt, lelki tipródásaim közepette elvetődtem egy nőhöz, aki arról volt híres, hogy a pánikbetegséget is gyógyítja. Ne feledjük, 20 évvel ezelőtti történet, tehát nem mai, amikor úgy beszélünk az ezotériáról, a spiritualizmusról, mintha arról diskurálnánk :” Nem nagy neked ez a cipő, nem fél számmal nagyobb kellene?”.

Hogy lelkem bugyraiban miért volt forrongás, a történet szempontjából most mindegy a lényeg az, hogy elkeveredtem ehhez a nőhöz. Pest egyik legfrekventáltabb kerületében lakott, egy gyönyörű felső emeleti lakásban, és amikor ajtót nyitott, egy akkor harmincas, szép arcú, jó alakú, mosolygós csoda állt az ajtóban. Azonnal a bizalmamba fogadtam – igaz mi mást tehettem volna, hisz én kerestem fel – különösen, amikor pillanatok alatt felmérte, hogy erőim végén járok, energiaszintem alig mérhető. Utalt arra, hogy akár a februári Budapest, olyan szürke és sötét vagyok, hogy szinte nem is vagyok, csak, mint test létezem.

Odavezetett a Dunára néző ablakában álldogáló és dúsan virágzó, színeit büszkén mutogató Dél Amerikából származó növényéhez, amely szinte pofátlanul pompázott a budapesti zimankós, borús februárban. A növény láthatóan tudomást se vett a körülményekről, mert számára a „gazdája” a Dél Amerikai erdők energiáit teremtette meg. „Energia”, -mondta, -„én teszem őt ilyenné. Nem sajátom, csak tudom, hogyan nyerhetek fentről energiát.”

Ámulva néztem, aztán magam is megtapasztaltam milyen, ha én is a magam kis „Dél Amerikáját” hozhatom létre általa.

Igen, tudom, ma már sokan vannak vélt vagy valós „csodatévők”, nem ez a történet lényege még mindig. A nő különös volt az első perctől, érezni lehetett, hogy nem csak nagy tudású, folyton a témában önmagát egyre képzettebbé tevő személy, hanem a „tudás” ott van benne születésétől, vagy tán még előbbről.

Néhány találkozás alkalmával felmérte, mi a baj velem, helyrerázta gyér energiáimat, nőiességem újra virágozni kezdett, akár a Dél Amerikai növényzet az ablakban, és egy napon azzal a bizonyos oly sokat emlegetett regressziós utazással ( hipnózissal) elvitt életem arra a pontjára, amelyben páni félelmeim, azaz pánikjaim gyökereztek.

Ültem egy bőrfotelben és tudtam ebben bőrfotelben dekkolok, szemben velem ő, aki egyébként a lélektudományok doktora is volt egyben. Ugyanakkor egy másik „énem” egy másik helyszínen újraélte azt, ami miatt, folyton és állandóan zokogott a lelkem, amitől levegőhöz alig jutottam, ami miatt a legváratlanabb időben és helyen zakatolni kezdett a szívem, és a halálfélelemmel elegy rosszullét letámadott. A pánik!

Aki már élt át hasonlót tudja, hirtelen szűk lesz a tér, sok az ember, az utcán „mindenki szembe jön”, és a már említett érzésekkel együtt jön a páni félelem, melynek a végső konklúziója az, hogy Úristen mindjárt itt a halál, ennek más nem lehet a vége!

Ahogy jön, úgy megy. De míg velünk van!

Tehát akkor ott, abban a bőrfotelben ültem én, és a másik "énem" zokogva élte újra azt, ami miatt a lelkem beteggé vált, és a mindennapjaim évek óta már félelemben teltek. A „valami”-hez személy is társult, néven neveztük, bocsánatát kértük, és elengedtük úgy őt, mint az egész eseményt!

Azóta élek pánik nélkül. A történet egyéb érdekessége, hogy a nő, akit azóta is csodaként tisztelek, nem él már az országban, nem praktizál, és ennek oka talán különös privát élete, az ezzel kapcsolatos életszemlélete, mely, mint megtudtam később kisebb botrányokkal járt.

Például a velem, első alkalommal érkező, szintén lelki gondokkal küzdő akkori páromat pillanatok alatt „lekapta” rólam, és mint kiderült tette ezt bárkivel bármikor. Nem voltak evilági skrupulusai. Hiszen ő maga sem volt talán evilági.

Sosem haragudtam rá, meglepett, de haragudni erre a nőre sosem tudtam. Minden más nővel szemben, aki valamikori barátaim körül felütötte a fejét, vagy csak ott lebzselt, jogos vagy jogtalan féltékenységet éreztem, de vele kapcsolatban nem tudtam.

Bennem a spiritualizmus, ezotéria iránti érdeklődést, ez a nő ébresztette fel.

Ugyanebben az időben – az összefüggésekre most nem akarok kitérni - lábam törtem, egy járdáról történő rossz lelépést követően. Így kényszerű, heteken át tartó pihenésem ideje alatt lehetőségem nyílt az akkor e témában egyedüliként ténykedő kiadótól könyveket rendelni.

Tízesével rendeltem. Nem volt olyan drága még, megfizethető áron, puha kötésű könyvek, életről, halálról, regresszióról. Ez a téma mindig érdekelt, sajnos jobban, is mint kellett volna. Sosem voltam – igazán még ma sem - képes az elmúlást, a halál tényét, a lehetséges teljes testi és lelki véget megérteni, elfogadni. Keresem a megoldást, a lehetőséget, és erre oly sok teóriát kínálnak, azóta is. Túl sokat is.

Akkor már rájöttem, hogy a megvásárolt könyvek 70%-át nem is kellett volna megvenni. A maradék 50%-át el se kellett volna olvasni. És csak néhány könyv volt az, amelyért érdemes volt pénzt kiadni és lehetett belőle valós válaszokat kapni.

Így van ez ma is, csak még ezerszeresebben. Az ezotériával, a spiritualizmussal, a lélekkel, a lelki gondokkal, a túlvilággal, a lehetséges további, és ezt megelőző életekkel oly sokan foglalkoznak, már ennek irodalma is amolyan megélhetési irodalom lett. A világ minden táján írnak erről és mondják az igét, hogy újabb és újabb sok esetben elképesztően őrült gondolatokkal „ébresztgessék” a ma pénzt, hatalmat hajszoló, boldogtalanságával, betegségeivel kínlódó emberek millióit.

Sok esetben ismétlődik a könyvekben minden, csak más megfogalmazásban.

Az ötvenes éveim végén járok. Sokáig én sem tudtam mi a helyes. Ma is sok a „sötét folt”, sosem voltam és sose leszek a nagy igazságok birtokában, de...... amiért e hosszú mese kezdődött…...

Amikor az embert a kihívások érik, a bajok, a gondok, a nehézségek, akkor talán valóban érdemes elolvasni néhány értékes útmutatót, de legfontosabb hogy saját magaddal kezdj el beszélni, próbáld átlátni az okokat és összefüggéseket, mert minden egy nagy elrendeződés szerint történik, kár elmenni mellette.

Próbáld kirakni a kirakóst. Ugyanis akár egy Rubik kocka, az egész életünk is egy színes kirakós. Bármilyen fura, az élet egy gyönyörű, csupa logika, következetességgel teli játék. Életre szóló, halálosan komoly játék, amely csupa tanulság, következmény rád és a környezetedre egyaránt, és nem logika nélküli. Segítője, útmutatója, a felszínt még csak nem is érintő spirituális gondolkodás.

Az életed pedig, a te játékod egy nagy társasjáték része, ahol mindenki  - nem tudom mi alapján kiválasztott, de - a környezete számára értékes és érdekes , saját kirakósával száll be. Így aztán összeérnek a Rubik kockák! Van, ahol a színek összezárnak, a te pirosod egy másikéval, és egy másik zöldje a te zöldeddel ér össze.

Igaz, lehet, az ötvenes éveim végén könnyű nekem okoskodni. De talán, ha előbb odafigyelek, ha hamarabb látok összefüggéseket, ha jobban döntök ezek okán, talán…..ma nem tekerem olyan csikorogva a színeket azon a kockán. A legfélelmesebb mégis az, hogy sok szín már összeállt a kockámon. Mi lehet még? Mi van, ha összeáll a kocka és megtudom, most van vége! Nos, semmi baji! Ez mutatja majd, egy játékot megoldottam! Jön majd a következő.

Addig pedig? Remélem a rám váró színeket egyre kevésbé csikorgóan tudom összeforgatni, és a velem párban álló színekkel már tudok „együtt élni”.

A római egy tál, egy pasi, egy Colosseum. Van a római nő, meg a nő a Rómain!

Van az hely, ott lent a Duna mellett…. ahol az ” Egy Duna parti csónakházban, nagy a jókedv minden nap…. tralllallaaaa…”.

Séta le és fel, akár a sétatér, ízlelőbimbók ki és be, előre meg hátra, vad tornába kezdenek a hekk illat és egyéb egyre sűrűsödő illatok mentén. Ha bringával vagy a gyalogosokat szidod minek ődöngenek annyian, slatty és totty, kutya és cica, sőőőőt miniló. Szerelmesek andalognak és egymás szemébe néznek nyilván bandzsítva. Máshogy nem lehet!

A már nem újkeletű párok a jövő heti menüsort a nyugdíjemelést, fizetésemelést, és a Duna szintjének emelkedését tárgyalják lassú léptekkel.

Különböző korú nők kettesével, hármasával a másik kettő vagy három, éppen nem jelenlévőt dumálják ki, valamint az előttük haladó másik kettő vagy három nőneműeket.  ( ..asszta … ekkora fenékre tarka leggings!!! )

 Újabb nők könnyes pillával , az esedékes hímneműektől való szívszorítóan keserű szakításukat mesélik egymásnak, egymást túllicitálva kinek nagyobb a baja, sérelme, és lelki rondabugyra!

 Én ebben a vegyes elegyben elbandukoltam az egyik relatíve csendesnek mondható stég irányába, ahol elvetettem magam a stég a szárazfölddel közös végébe. Talpam még a betonon a nappal és az úttal szemben, hátsóm már a facsíkokon, azaz teljes valómban a stégen már, de mégsem igazán. Én szabálytisztelő ember vagyok, a stég magántulajdon, nem megyek fel rá, csak épp hogy!

Fújt a szél, mindenki jól felöltözve én azonban mit nekem zordon Kárpátok és tavaszi időjárás, le a kapucnissal, és a kisfehérrel, így fürdőrucifelsőben álltam a sarat illetve a korai napsütést.  ( Térdgatya maradt, azt a pár kilócska felesleget volt dolga takarni, melyek váratlanul, és érthetetlenül ugrottak fel deréktájamra az elmúlt télen)

 Így dekkoltam tehát, és olvasgattam egy amúgy torokszorítóan szomorú nem e helyre való történetet, mikor hallom hajó érkezik a túloldalon. Hajó?

Hátranéztem és egy nagyobb méretű hajó vonszolta magát felfelé a vízen, a túloldalon. Hullám.  Ez várható ugyan, de nem lehet olyan nagy hogy engem ebben a felállásban, azaz felülésben érintene. Olvastam tovább. Jöttek a hullámok. Kicsik, ahogyan vártam.

Kis hülye hajó! Játssza itt az a csapágyas agyát. Hullám? Mikor a Táncsics meg a Kossuth verte a dögnagy hullámokat a hatvanas-hetvenes években! Az igen!

Akkor kicsit megmozdult alattam a stég vége, a fenekem is imbolygott rajta és a telefon megcsörrent. Fel akartam venni, barátom, aki éppen Szentendre felé kerekezett nyilván érdeklődik, hogy vagyok! Drága ember!

Felveszem, gondoltam, de akkor elért egy kisebb cunami, és a libbenő stégen a telefont véletlenül kikapcsoltam. Felkaptam a kistáskámat, hogy ne érje víz, de a pólóm már vitte így is - a jól kivágott nyakú kis fehéret - még utánakaptam, de a meleg pulcsim kapucnija ázottan csavarodott a stég aljába. Felpattantam fürdőruha felsőben és térdgatyában, menteni, amit menteni lehet!

Ott álltam, felül semmi lényeges, alul gatya, és hűvösödni kezdett, mert az összes felhő odasereglett erre a „ Hülye nő meg a hullám!”  mutatványra és felettem röhögték ki magukat! Így aztán séta az autóhoz, a ronggyá ázott kisfehéret és a csorgó kapucnisat gondosan kiteregettem a műszerfalra, a „De jó, hogy hoztam ezt is!” dzsekit magamra vettem és bent az autó melegében olvastam tovább a könyvet, de mégis csak a Rómain!!!

Visszakarikázó kedvesem, megkért mutassam meg hogy a dzseki alatt tényleg csak a fürdőrucifelső van-e, aztán megvigasztalt egy  fél hekkel, egy teljes sült krumplival, és némi jó szóval,  igaz – kérésemre - nem nevezett szerencsétlennek, csak jól megnyomva a hangsúlyt azt mondta, hogy „ Na a SZERENCSÉS! ”, és azt kérte ne vágjam be a kocsiajtót nem budiajtó az!

 Ma sem építettem a kapcsolati imázsomat! 

Néhány hete nyomom ezen a blogon a jópfaságokat. Pedig eredetileg nem ezért, nem kizárólag ezért kezdtem bele. Arra gondoltam egy a mai „vén sz..nak” kikiáltott ötvenesek, hatvanasok tömegéből kiordító nő leszek, és majd ordítok. Persze ez milyen ciki nem? De! Illetve nem! Miért érezném magam rosszul, mert a mai trend a többi hasonló korúval együtt levénez, nyilván lehülyéz, letrottyoz, ámulva nézi, hogy a munka frontján akarunk serénykedni, és nem pamutgombolyagokkal téblábolni!! Egyébként nem is nagyon van választási lehetőségünk! A gombolyag odébb van!

57 éves vagyok. Na, ez aztán csak az égés! Eszembe jutnak régi idők mikor anyáink korosztálya ennyi idősen már két éve vagy boldog nyugdíjas volt vagy még dolgozott, mert úgy érezte 55 év Atyaég! Mennyi mindenre képes, nem akart „leülni”.

 Mára a nyugdíjkorhatárt felemelték, jócskán felemelték, kell az adó, kell a pénz! Rendben, tőlünk nyugatabbra eleve így működött, de hoppá! Miféle körülmények között, milyen alapfizetésekkel, és milyen nyugdíjakkal???

Mindannyian ismerjük a budapesti Duna partnak azt a szakaszát, ahol a Dunai nagyhajók kikötnek. Arra sétálva, autózva látjuk, ahogyan a német, osztrák holland nyugdíjasok serege bottal, bot nélkül, totyogva vagy fürgén, ki hogyan képes, le- és felaraszolnak a hajókra. Azaz az ottani „kisnyugdíjasok” egy-egy ilyen hajóúttal kedveskednek maguknak! No, az itteniek nagyobbik fele, nyugdíjkor néhány szelet karajjal kedveskedik magának, mert utána jön a „főzelék kenyérrel” akció.

 Igaz van ennek mára egy másik vetülete is, amikor mai vezető pozícióban ülő korosztály lenézően bambul, és azt mondja egy például általam elküldött ezredik önéletrajzra… "Na, ez meg mit akar??"

 Pedig egy internetes idevágó tanfolyamon okulva – harmincas férfi adta le - jelentkezéseimben sem a születési dátumomat, sem az első munkahelyeimet nem adtam meg, inkább a munkahelyekre csak röviden utaltam, de semmi évszám! Tudom én is! Becsapni nem lehet senkit! Látja, tudja az önéletrajzomat olvasó, hogy kb. mennyi idős lehetek!

Gondolja, na, ez mindjárt nyugdíjas lesz, lapozzunk!

Pedig de messze még az a kis biztos bevételt adó nyugdíj! Ráadásul a mi korosztályunknak muszáj lenne dolgozni, hogy pl. a most kifizetésre kerülő nyugdíjak valóban kifizetésre kerülhessenek a nagy közösből. Ugyanakkor azt kiabálják a fülünkbe, hogy dolgozz, de neked már sajnos… hát nyugdíj ugyebár nem nagyon jut majd. Bocs, de te pont az a szerencsétlen korosztály vagy! Ez van!

Mert se ide, se oda nem vagyunk képesek tartozni a szabályok és rendeletek katyvazában. Se nyugdíjas, se dolgozó. Utóbbi önhibánkon kívül! Ezért se innen se onnan jövedelem nekünk se már, se még nem jár.

Mi csak vagyunk, mint egy guanóhalmaz a tengerparton. Az arra sétálók kikerülnek, nem is értik, hogy került ez oda, miért nem takarítják már el!

 Az álláshirdetéseket látva szeretnék valamit megemlíteni. Kedves munkáltatók, miért tetszenek engem letegezni? Három dolgot feltételezek ez okán!

Az egyik, hogy már annyira angolszászok vagyunk, hogy nálunk is megszűnt nyelvtanilag a magázás, önözés fogalma.

A másik, hogy egyszerűen ezzel a latens utalással jelzik „finoman”, hogy úgy ebáut 35-ig, azaz a tegezhető korosztályig bezárólag várnak visszajelzést.

A harmadik pedig az, hogy egyszerűen modorbeli problémával állunk szemben, ennek javítására meg ugye a hirdetést feladó, megfogalmazó felnőtt korúakat tekintve, már nincsen segítség.

Nos, elképzelem amint egyszer, egy HR-es, munkaügyis, a felvétellel megbízott személy unottan nézegeti a beküldött önéletrajzokat és közben fel-felsóhajt egy-egy hozzám hasonló korú jelentkezők sorait látva.

„Fúúú, mit gondol ez a szegény! Húúú ár megint egy ilyen! Áááá, Jézusom, ennyi idősen mi a fenét akar?”

Kidarálja az emailek közül, vége a napnak, ideje hazamenni, lekapcsolja a gépet és elindul hazafelé.

Útban haza, még beugrik egy cukiba ahol előre megrendelte az édesanyja születésnapjára vett tortát, mert ünnepelnek!

57 lett a kedves mama! Otthon a gyertya elfújása után újabb sóhajok törnek fel az amúgy is törődött anyuka szájából, nem ennek van ideje, de azért picit panaszkodik.

„Nem kellene ünnepelni! Mit ünneplünk ezen?! Úgy néz ki napok kérdése, és nincsen munkám, mert öregnek talált az egyik kisfőnököm. Friss vért akar az irodába. Így mondta! Akkor aztán na mi lesz velem! Dolgozni öreg, meghalni fiatal leszek!”.

A HR-es, aki most, mint gyerek szerepel a történetben felháborodottan közbeszól. „Ugyan anya! Az lehetetlen! A te szorgalmaddal és sokéves tapasztalatoddal!”

….…és dohogva harap a sütibe....

Húsvét!  Sonka!

Csak most másképpen!

Mit ád a magasságos, ezer év után én, aki anno ifjú koromban a bringát csak percekre, a lovat napokra tettem a fal mellé, szóval a minap nyeregbe pattanhattam. Elsőnek a drót szamárral merészkedtem az utakra. Heherészve pedáloztam egy két kört a parkoló betonján, és eszembe jutott – mint aznap még számtalanszor – hogy milyen kozmikus távolságban van tőlem az a nyurga kamasz, aki nyakbapántos fürdőruciban, fehér-piros klumpában nyomta a pedált a Duna parton órákon át.

 Elsőnek már a felszállás gondot okozott! Eszelős szőke némber soha ne menj szűk, combközépen tapadós nadrágban kerekezni!

Emlékeim szerint régen volt a két kerék, a váz, a nyereg és a kormány. Meglepetésemre különböző nehezítő csőizék állták útját lendülő lábamnak, így hát az „És akkor felpattantam a nyeregbe” mondat így módosult, „És akkor felsvédtornásztam magam a nyeregbe”.

Amint fent voltam a szédítő magasságban, igyekeztem lépést tartani – micsoda fogalmi zavar – társaságom férfitagjaival, bár az első órában lemásztam minden kanyarban, zebránál, és szűk fordulóban. Így aztán újra és újra jött a svédtorna, fel a nyeregbe, de még mindig heherészve.

Óbudáról Szentendréig. Ez volt a cél. Előbb Rómainál volt egy kis pihenő, de acélos akarattal Lupát is célba vettem a többi lazán, és általában jóval előttem tekerő profikkal.

Megéltem a Pünkösdfürdői gáton a süvítő orkánt és a hódarát, dzsekim a metsző szembe-szélben vitorlát bontott, én pedig csak tekertem, csak tekertem, de alig haladtam.

Már nem heherésztem, ehhez nem volt elég levegőm.

Lupánál a fák és a part között vezető úton csendesen megsirattam ezer éves lányságomat és a még néhány régi fával közös ifjonti bringás emlékeimet.

Aztán, huss, le a kompnál be az erdőbe és át a zötyi úton. A zötyi utat követte a nagyon zötyi út és utána a baromira zötyi, feneket tördelő zötyi út.

Ezeken végigsuhanva különféle mélypontokat érintve elvergődtem a Szentendrei sétányra, ahol is a murván az eddig leglassabb haladást sikerült véghezvinnem. Murva, ebek, mamák, gyerekkocsik, andalgó tizenévesek, közötti kacskaringózás után végre jött a pihenés a Szerb étterem teraszán. Napsütés, fák virágok fény, leves, palacsinta, csevapcsicsa.

Mi legyen? Bírom-e vissza vagy szégyenszemre a HÉV.

Naná, hogy nem a HÉV!

Vissza a murva helyett immár lent a beton, gördülékeny suhanás kilométereken át, de aztán jött a feneket tördelő baromira zötyi, a nagyon zötyi és a simán zötyi. Ezek felénél fenekem jelzéseket küldött testem felsőbb régióiba, hogy neeeem, meg hogy áááálj!!!

A mélypontok mélypontján lábaim vontatottan mozogtak egy méter meg még egy, aztán fene se tudja mitől erőre kaptak és a régi tempó, aztán újabb mélypont.

A mélypontok közepe táján elénekeltem a " Húzd meg jobban menjen a munka, aki itt van mindenki húzza " kezdetű Generál dalt, a totál mélypontokon ha már Húsvét, hát halk fohászba kezdtem . Néha leszálltam majd a visszaszállós svédtorna közben halkan „anyáztam”, és további szaporodásra serkentő csúnya szavakat morogtam. Rómait elérve, úgy éreztem ez már a vég, a maratoni futó egy bulizós jampi hozzám képest, leszálltam azzal, hogy a fenekem ma ugyan nem lát nyerget az zicher!

Kis pihenés után azonban hajrát fújtam, és elkerekeztem, vánszorogtam, tapostam, a célállomásig.

Leszálltam és két neuralgikus testtájam akkor azt üzente nekem… nem ezt nem adhatom közre…

Mindenesetre a két neuralgikus testtájam egyikéről már ejtettem szót, a másik pedig az, miért ebbe az egészbe belefogtam. Így Húsvét táján.

A sonka fáj!!!!!

Van egy felszólítás, amikor ha törik, ha szakad meg kell valamit tenned.

Ez így hangzik: Kutyakötelességed megtenni

Vagyis akár egy ebnek úgy kell cselekedned!

Mert a kutya milyen? Hűséges, szolgálatkész, rajongva követi, akit szeret, engedelmes, megvédi azt, akit szeret. Hálás, jó szóért, finom falatért, szeretetért. Tanítható, tanulékony.

 Tehát:

A kutya nem fogja megcsalni eb párját – már ha van neki –  de hoppá! A Gazdáját sem cseréli le!

 A kutya nem ugatja neked, hogy : „ Rossz napom volt, te nem is emlékszel mert sose figyelsz rám, de két kutya, tudod az a két kis hülye öntelt vakarék séta közben leugatta a szőrömet. Nem elég selymes! Ezt ugatták a képembe! Kérlek ma hagyj! Nem hempergek és kérlek ne is kunyizz! „

 A kutya nem fog elfordulni a sarkon mellőled, mert őrjítő sült kolbász szaga terjeng két utcával odébb. ( Na, jó, ez lehet, nem állja meg a helyét, de jól hangzik!)

 A kutyának, ha azt mondod : „Most aztán nem megyünk sehova, ennyi volt a séta, mert cúg van kint”, akkor ő bánatos szemekkel tudomásul veszi és apró vakkantásokkal színesített próbálkozások után elhever  a hozzád legközelebbi szőnyegen,  kissé sértődötten les majd rád, de nem kezd el hisztizni az tuti!

 A kutya, ha azt látja, hogy valaki hangos szóval, netán félreérthetően közelít feléd, gondolkodás nélkül acsarogni kezd, és azt vicsorogja kutyául: „ Rendi, hogy te vagy az új tag, aki neki udvarolsz, de kutyául szétugatlak, rádugrom és bekoszolom azt az amúgy randa csőgatyádat, és ha semmi nem segít, lecsurgatlak oldalról. Harapni csak végszükségben fogok! „ FOG!! Értjük!!!

 A kutya vég nélküli lihegésbe kezd, ha egy illatos husit adsz neki, vagy valami trendi kutyakajával toldod meg amúgy is szaftos cuccal teli tálkáját. Hálás lesz még akkor is, ha a fületövét rendszeresen, a háta táját, hasa alját ismétlődően vakargatod és őt magát időnként megdögönyözöd.

Háláját sűrű nyálcsorgatással, eszelős lihegéssel és vigyorgással jutalmazza. Ha kell, a lábadra hever, télen ez jól jöhet, mert nem kell elmenned a szekrényig a meleg szöszmösz-zokniért.

 A kutya tanulékony is. Ha azt mondod neki: „Ugasd meg azt a fazont, mert nem csípem!”, megugatja, sőt túlórát ugat! Ha azt mondod, „ Na indul a séta!” , az in- betűk kiejtésekor már az ajtóban csahol és az ajtó és közted lévő távot pont kétszer annyiszor teszi meg mint az a fizika törvényei szerint lehetséges lenne.

 De hogy mi a kutyakötelesség pontosan? Ezt még nem sikerült megfejtenem.

A kutyafáját!

A mai mese szóljon a szervekről. Nem az „ügyintézős" szervekről, nem azokról, amelyektől az idegbaj kap el bennünket. Nem!  

Ez most a saját szerveink meséje.

Ma találtam az egyik közösségi oldalon egy fantasztikus leírást, arról, hogy a nap mely órájában mely szervünk működik erőteljesebben.

„Szerveink meghatározott időben működnek és pihennek, vagyis a táplálkozásnak, a pihenésnek, és a testmozgásnak is megvan a megfelelő ideje. A tizenkét fő szervünk kétóránként "váltja egymást". Szervezetünkben az energiaáramlása megfelelő egyensúlyba kerülhet, ha odafigyelünk.. Amikor elutazunk egy másik időzónába, a szervóránk egy-két nap alatt átáll a helyi viszonyokra. Ez az átállási idő az, amikor levertnek, kissé szétesettnek érezheti magát ez ember.”

Oda kellene figyelni! Igen. Nézzük a hétköznapi ember, egyetlen hétköznapját. Reggel kel, amikor lehet és tud. Persze ez sem mindegy. Kel, amikor muszáj, eszik, ahogy tud, bekap pár falatot vagy kényelmesen eltölt egy laza reggelit. Ha szerencséje van és utóbbi, akkor mi legyen az? Müzli, vagy baconos rántotta?  

Utazva a Metrón hányszor látom, amint az emberek előkapják a különféle pékségláncolatok nagyon egészségtelen, nagyon hirtelen kisütött, termékeit, és azon koszos kézzel felfalják. Gyorsan, kapkodva, nem szépen, lassan, ahogyan kellene!

Egyszer azonban találkoztam a komótosság királynőjével, ha lehet ezzel a képzavarral élnem a 3-as Metrót, mint helyszínt tekintve. A zsúfolt Metróban idegesítően hatott! Sosem felejtem el azt az alacsony vékonyka, nudli ujjú nőt, aki  szinte hergelően nyámmogott közel fél órán át egy szelet magvas kenyérkét valami töltelékkel, lassan aprólékosan hajtogatva a szalvétácskát egyre lejjebb. Mikor ezzel végzett előhúzta a műanyagflakonba előre elkészített szörpikéjét  - ez volt ez ő kéje, a szörpikéje - és mikor komótosan, vontatottan visszacsavargatta a tetejét majd visszadugta kistáskájába, elővett egy Sport szeletet és azt mondtam ilyen nincs, sose lesz vége ennek a lassú lafatyolásnak. Na tessék! Ő bezzeg próbálta követni az irányt, mégsem nyerte meg a tetszésem! Lehet irigyeltem?  

Valamire való fogorvos este 17-óra körül rendel, mert a fogkezelések akkor már nem nagyon fáj .

Ez jó, mert a munkaidő vége nagyjából az emberek többsége számára ez, tehát szegény mai ember hál az égnek ebben az egyben legalább követi a  „trendet”.

A májunk, mint az egyik legfőbb méregtelenítőnk hajnali egy és három között dolgozik. Eszembe jut, hogy egy időben rendszeresen pont hajnali háromkor ébredtem fel, és minden alkalommal ittam egy kis vizet amúgy félálomban. Lehet ez sem véletlen. A májam üzent, hogy OK. végeztem kérek egy kis vizet?

Igaz ezután a tüdő ideje jön, lehet csak levegőtlen volt a szobám?

Délelőtt 9-11 között a legnyugodtabb az idegrendszerünk.  Lehet, hogy szegény idegrendszerem ilyenkor „gondolatban” zöld mezőkön hever, pitypangot szorongat nem létező kezében és lágy dallamokat dúdol nem létező szájával, de jajj emlékeim szerint nem így érzem !!!

No és igen nőknek különösen figyelem. Este 7 után bármit is eszünk, azt már nem dolgozza fel a szervezet, meghagyja a másnapnak! Nem ilyen szépen fogalmazva, ha ez rendszeressé válik, szép lassan ruhatárunk egyre nagyobb méretű ruhákkal bővül.

Este hét és kilenc óra között van a Szívburok aktív ideje. A szívburok az a szerv, ami a lélekkel van szoros összefüggésben, a Lélek kilengései - nagy öröm, vagy nagy bánat - azonnal megjelennek a vezetéken, és a pontok érzékenységében nyilvánulnak meg. Az aktív időben vagyunk a legnyitottabbak, a lélek ilyenkor a legbefogadóbb. Talán nem véletlen, hogy a híradók, akciófilmek és más, lelket szennyező műsorok éppen ekkor vannak a televíziók műsorán...? Pedig lelkünk akkor jár jól, ha ebben az időszakban valami neki kedves, lelket gyönyörködtető dolgot csinálunk: ilyenkor kell olvasni, zenét hallgatni, sétálni, naplementében gyönyörködni.

És aki túlórázik? Aki ilyenkor egy klassz kis tenderre készülve a munkahelyén a tízedik órát húzza le éppen?  Szegény lelke mire nyitott ebben a helyzetben?

Amint araszolok lejjebb a hírfolyamban látom az alábbi címet.

8 hónap alatt sárgarépalével gyógyította ki magát a rákból egy nő.

Nem tudom, mit gondoljak! Ha így történt maga a csoda, és ebben a csodában sokaknak nem volt részük, közöttük a nagyon élni akaró édesanyámnak sem.

Hogy ne legyen ennyire szomorú a vége a mai mesének, egy másik „evéssel” kapcsolatos cím sodródott elém.

Elnyelt egy buszt a föld, majd kiköpte

Nos, íme a föld, amely okosabb mindannyiunknál – és ebben az ezotéria sem mond mást - , aki bár elnyelte, de azonnal végiggondolta, ez nem az emésztés ideje, és cselekedett!

Megszívlelendő! ( Szigorúan 11-13 óra között! )

Azon gondolkodom, tudok én horvátul?   Nem!

Le vagyok én tegezve?   Le!

Hívnak engem csapatba játszani, úgy hogy közben nem?   De igen!

Aha!   Akkor én álláshirdetéseket nézek!

Nem titok,  van az a helyzet és kor, amikor az embernek dolgozhatnékja támad. Tudom beteges dolog ez, de mindig a nehezebb, mondhatni rögösebb utat választottam, akkor miért ne szeretnék dolgozni?

Drága Munkaadók? Ha tudnátok mennyi hasonló korú nő és hímnemű lézeng e hazában, akire ez a nagyon érdekes két szó jellemző: Szeret dolgozni! Halkan jegyzem meg, nagy érték.

Egyszer egy nálam ifjabb és vezető beosztásban lévő kolléga, aki gépiesen, egy mosoly nélkül, de értőn tette a dolgát nap- nap után, szóval ő dobta be a légbe azt az azóta már oly sokszor elhangzott mondatot: A munkaerőpiacon amennyit tudsz annyi az értéked és kész. 

Tehát- ahogyan említette egy másik nagyon ifjú és nagyon HR-es kolléganő- : A főiskolát végzett kolléga nem fogja elmosni a bögréjét, mert az ő órabére nem azonos a takarítónőével, tehát amaz dolga a koszolás emezé meg a ganézás. Értem én! Tudom én!

Ráadásul valóban elismerem és fejet hajtok a mai ifjúság tudása és szorgalma előtt, mert valóban létező fogalom. Láttam ifjú apákat táskás szemekkel hazabattyogni este kilenc után, és sosem együtt fürdeni a gyerekkel, vagy lemaradni ovis programokról, mert a cég úgy kívánta. Értem én!

Hiszen a céges autót, a nagy fizetést, az egyéb juttatásokat nem adják ingyen, és valljuk meg ebből lesz a gyereknek jó óvoda, jó iskola, szuper szülinapi gyerekzsúr, és drága cipő a lábára.

Mégis elszorul a szívem ettől is és a magunk  korúak láttán is, mert valahol félrecsúszni látszik ez az egész. Hosszan lehetne erről írni és vitát is lehetne indítani, ahogy van erről vita sok, és legfőképpen a zárt ajtók mögött. Mert kellenek az apák, az anyák, de kell a kocsi, a lakás, a ház, kell a drága nyaralás, kell, kell, kell….

Értem én!  Vajon ők is értik-e hogy kellenek a nagyi korúak is, mert lehet mindössze 50 éves az a „vénség” és jól dolgozik, beszél nyelveket, óriási élettapasztalattal bír. Értem én, más világ van ma már, de azért nem a másvilág!!! Emberek!

Halló!!!! Akkor nekivágok egy újabb hirdetésnek!  Nnna!

Vagyok én öntevékeny? Vagyok!

Van nekem proaktív mentalitásom? Nem hiszem, de orvosnál már régen jártam.

Szeretem én a focit? Nem!

Akkor lapozzunk!

A turikérdés avagy Icuka hacukája, más néven a nagyvárosi beszédhibás állat, a „Turikáta”.

A turi van, a turi jó, a turiba járunk. Ciki vagy nem, a létjogosultsága meg nem kérdőjelezhető. A turinak is több fajtája vagyon, akár csak a banknak, cipőboltnak, bevásárlóközpontnak stb.

Sok évvel, ezelőtt amikor még e témában az elején tartottunk, a turiéletről, vezető színésznők nyilatkoztak.  Egyedi darabokat, különleges kiegészítőket kizárólag turkában vásárolnak. Mindegyiknek meg volt a maga jól bejáratott helye, ahová betér, nem csak saját, de esetleg egy-egy színházi előadáshoz szükséges darabért is. 

Vannak a középkategóriás és vannak a nagyüzemi turik.

A középkategóriás, amely még magántulajdonú, kisebb alapterületű, amolyan családias hely, és a nagyüzemi ahol szinte négyzetkilométereken át lehet róni az utat, külön sora van a kéknek, a zöldnek, feketének, a fehérnek, a pirosnak és lilának. 

Vannak a belvárosi turik, ők inkább a second handek, belvárosi dámáknak, divatozós fiataloknak, egyedi cuccokra vadászó nőknek.

A külvárosi turkákban is fellelhető egy-egy jobb darab, de valljuk be, itt inkább a szükség viszi rá az embereket, hogy olcsóbban valami érdekesebbet találjanak maguknak és családtagjaiknak.

Ezzel együtt ez egy talán soha ki nem múló, egyre nagyobb teret hódító állatfajta a  gönc-evolúcióban.

Emlékszem, ennek már több mint 20 éve, a belvárosban, ahol éltem, megnyílt egy kis lukban, Zsuzsi turkája.

Zsuzsi egy már abban az időben sem fiatal inkább a hatvanas évei végén járó hölgy volt, aki a ruhaiparból lett nyugdíjassá és üzletember fiával alakította meg a kis boltot.

Majdnem minden  nap érkezett új árú, a fia és a menye beszerzései révén. Az egész bolt, ha volt 30 nm. sokat mondok, teleaggatva kabátokkal, nadrágok, szoknyák és blúzok tülekedtek a vállfákon, övek tekeregtek valahol Zsuzsi feje fölött. Laposra gyömöszölt pólók és pulcsik pedig a polcokon dekkoltak, jelenésre várva.

Próbafülke is volt egy sarokban függönnyel eltakarva – ez ma is így van a kisebb boltokban - ahol szégyenérzetünket és ruháinkat levetve, zoknis és harisnyás lábainkat láttatva a függöny mögött lihegve, izzadva próbáltunk a levegőtlen kis helyégben. Semmi nem vette kedvünket.   ( A próbafülke egyébként is megér egy misét. Olyan finoman szólva formabontónak még nem látta magát senki, mint a gyatrán megvilágított szűk próbafülkékben két centire a tükör előtt gornyadozva.  )

Időnként egy –egy jobb darabért viták, sőt veszekedések, komoly afférok történtek, ahol a tulaj a vitát elrendezendő, azonnal a tartalékból, a másnapra szánt újdonságokból hozott előre valamit a kárvallottnak.

Zsuzsi turkája kvaterka hely is volt egyben. Érdemes volt betérni egy kis pletyóra az utcában zajló eseményeket illetően. Mi történt a sarki zöldséges Miklóssal, meg van-e az új nő, vagy maradt a régi. A bringaboltos sok pecsétgyűrűs üzletember melyik irodából újított be magának barátnőt, mi van a kiskockás étterem tulajdonosa és a szomszéd boltos nő között, pláne mit szól hozzá a feleség. Ilyen és hasonló ízes történetek jártak a rucivadászat közben a kedves kuncsaftnak, kávé és teasütemény helyett. Több volt ez, mint turka.

A nők lassan megismerték egymást, elmesélték mit vadásztak a múlt héten vagy előző nap, büszkén mutogatták az éppen hordott darabjaikat, szó esett árakról, főzésről, gyerek- és férjnevelésről. Zsuzsi elégedetten álldogált a boltban, mialatt ötven felé járó Amorozó fia, a női csivit közepette hurcolta be az árut, hangos lelkendezés közepette.

Imádtam odajárni, ahogyan sokan tettük. Aztán valahogy leáldozott a Zsuzsi boltnak.  Magam se tudom, de kezdtek elpártolni tőle, a fia egyre kevesebb újat tudott beszerezni, Zsuzsi beteg lett, nem várta a vendégeket, nem voltak izgatott disputák.

Aztán a kétszintes, régi időket idéző, - mint e kerületben oly sok hasonló épületet, melyek valaha a boldogság másféle tanyája voltak, - lebontották.

Helyén évek óta modern üvegpalota, benne Bank és híre hava sincs a Zsuzsi boltnak.

Az egész környék megváltozott. Igazi Pesti Broadway lett belőle, legalább is egy szakaszán, lassabbak és hangtalanabbak lettek a trolik, kevesebb a forgalom, és több fiatal.

A Csirkecsibészből szálló isteni kajaszag ott lebeg azért a környéken, szemben a valaha volt Zsuzsi bolttal, de már semmi nem emlékeztet arra az időre. Több korszaka is volt ennek a helynek, de erről majd máskor.

Azóta a városban egyre másra nyíltak a nagyméretű, hodály turkák, ahol órákat lehet elidőzni.

Általában hangtalanul merev arccal, szinte örömtelenül válogat a vendégek nagy része, gyűjtögeti egy kosárba a holmikat, aztán ugyanilyen mosolytalanul méregeti, tapogatja, majd fizet.

A fülkék felől lehet még hallani valami emberit, ahogyan ha valaki kettesben, vagy többedmagával érkezik vásárolni, néha öröm a fülnek, jó kis traccsok, beszélgetések is kihallatszanak. 

Ilyenkor örülök, mert a Zsuzsi bolt lelke jön el közénk,  hogy a lélektelen turkából, valami hasonló legyen, amiért mi nők szerettünk a Zsuzsihoz járni.

Egy élő, lüktető kis közösségi hely, egy állatfajta a „Turikáta”.

Reggel korán keltem süt a nap, kedd van, ami számomra pocsék nap. Legalább is ezt gondolom! Nem tudom hol és miért kezdődött, de velem kedden nem jó dolgok történnek. Lehet szerdán és mondjuk pénteken sokkal pocsékabb napjaim voltak már, de ha csak a fele kedden ért, már tudtam, ez a kedd miatt van!

TV be, valami zajra vágyom, M3 csatorna be, mert már én is retró vagyok.

 Fekete erdő Klinika. Van ki erre nem emlékszik? Aki utána született. De aki előtte!!

 Zöld a fű és milyen fű!

 Íme, a komplett Brinkmann család, ahol mindenki orvos csak a kutya nem az! Jó 30 éve tán, hogy ha néztük, irigyen gondoltunk arra, ott aztán mindenki Fa szappannal fürdik, és Fa dezodorral fújja  a hónalját ( de mi az a hón? ) .

Hallgatom Bács Ferenc lenyűgözően férfias hangját és a szomszédaim lakásajtó előtt zajló mai, egyébként rendszeres vitáját.  Egyszerre szól mind a kettő. A Brinkmann jobb!

Számítógép be, nézzük mit hozott ma a Mikulás.  Nézem az álláshirdetéseket, ha nem mondtam volna állás után nézek egy ideje. Az előzményeket most hagyjuk, nézem, amit lehet.

Mi az, hogy állás? Inkább ülésnek hívnám, fekvésnek semmiképp. Kérdés mit értünk fekvésen?  

Tegyük fel napi nyolc órában lehetne heverészni, könyvek, TV , internet, rádió megengedett. Nem lehet mászkálni, jönni-menni, az ágyban kell tartózkodni, a foglalkozás „Szigorúan fekvés nyolc órán át”.

Ebédidő fél óra, amit lehet állva, futva, guggolva, tetszés szerint. Ezen kívül a legszükségesebbeket el lehet intézni, de az ágyat csak kis időre szabad elhagyni. Kéne? Ugye nem!

Sem erre sem huzamosabb ideig tartó állásra már nem vállalkoznék!

És mégis!

Beregisztráltam magam még tavaly jó néhány álláskereső oldalra. Dőlnek a rám szabott hirdetések. Hanem egyik vállban bő, másik túl szűk, esetleg hosszú, vagy rövid.

Rájöttem vannak a derékban szűk, csípőben bő hirdetések. Ahol derekasan kell küzdeni különben csípőből tüzelnek rád! 

Például egy relatíve apró cég, nem túl nagy, de nem is túl kicsi, oldalakon át írja, mit szeretne tőled. Mindent!  Mindezt rugalmas munkakezdéssel, azaz se eleje se vége.  Nem is ezzel van a baj!

Egyszerűen engem kéne besvejfolni jó 20-25 évvel. Van, ahol a hosszal van baj, ott is egy tízessel minimum, és bár már az elküldött önéletrajznál tudom, nálam laposabb korúakat várnak, ehhez én túl testes vagyok korban. Mindegy!

Gyártom a motivációs leveleket, hogy miért oda, miért pont most és mennyire, de mennyire jó lenne ha. Így meg úgy.

Hasonló korú nőismerőseim, vagy időben elhajóztak a korengedményes nyugdíj nevű gőzössel, vagy valahol napi 9 órában tapadnak a székeikhez egy irodában – és milyen jól teszik – vagy hasonló cipőben járnak, mint én. Ez van!

Ma jött egy nekem való, nem túl feszes, de mégis vonzó külsőt adó, színben is jó és mintha rám öntötték volna. Megpróbálom. Felpróbálni lenne jó!

Meglátjuk!

A Blog úgy mondják nagyon őszinte műfaj. 

Ráadásul úgy látom elsősorban női műfaj. A célközönség megválasztása lényeges szempont, ha ez nincs, akkor az egész csak pusztába kiáltott szó. Az interneten  állandó a zsivaj, a dumaparti.

Anyák, nagyik, szinglik, házasok, és házatlanok, az ezotériában jártasak és járatlanok, szex mániásak, és frigidek beszélnek és beszélnek, és olvassuk és olvassuk. Olyan ez, mint egy régi telefonközpont, csak most másképpen szólnak a "hívások". Leírva, olvasva.

Nincs idő a beszédre?

Talán ez egy intimebb módja a gondolatok tudomásul vételének, de nem a közlésnek. Mert amit leírunk, többé nélkülöz minden intimitást. Látod mások és láttatod a saját gondjaidat, problémáidat, történeteidet. Eközben lehet sírni, vagy röhögni, dühöngeni vagy egyetérteni.

Belövöm a célcsoportom. Ha a nagyik a nagyiknak, az anyák az anyáknak, a szinglik a szingliknek és stb. stb., akkor az én ” kedves Barátaim!”, a mai ötvenes nők azon serege, akik meglévő, vagy elveszett egzisztenciájukkal szívósan küzdenek, helyüket még mindig kitartóan keresik.

Hányan is vagyunk? Se szerink se számunk, se elejünk se végünk, és ez utóbbit joggal remélem!

Egyet az elején le kell szögezni! Nincs harag és nincs ujjal mutogatás. Nincs másokban hibát keresés, felelősséghárítás. Tudomásul vétel, helyzetkép, és a megfelelő konzekvencia. Ez van!

Olyan ez, mint a letolt gatyájú pasi. Ki lehet röhögni gúnyosan, és lehet megértően szeretni, ahogyan totyog abban a lecsusszant gatyában.

Kevés dolog az, ami minden előjel nélkül történik. Utólag persze tudjuk. Nos, ez esetben is az a „gumi a gatyeszben” már jó ideje lazult, éreztük, hogy lesz még ezzel baj, de valahogy nem vettük komolyan. Aztán egyszer szakadt a madzag.

Más kérdés, hogy a mai szűkebb és tágabb környezet, sem kedvez a jelzett „népcsoportnak”.

Itt állunk, mi az ötvenes és azon túli nők – és persze a férfiak is, de ez külön fejezet – mint kissé túlkoros Csipkerózsikák, akiket nem akar senki felébreszteni, vagy szemüveges Hófehérkék, akik mellől kikoptak a törpék, esetleg Hamupipőkék, akik lába már nem fér a régi cipőbe.

Egy vagyok én is közülük, a mesehős, aki mesél bár nem éppen meseszerűek a mindennapjai. Tudom a Tied sem az mindig!