Néhány hete nyomom ezen a blogon a jópfaságokat. Pedig eredetileg nem ezért, nem kizárólag ezért kezdtem bele. Arra gondoltam egy a mai „vén sz..nak” kikiáltott ötvenesek, hatvanasok tömegéből kiordító nő leszek, és majd ordítok. Persze ez milyen ciki nem? De! Illetve nem! Miért érezném magam rosszul, mert a mai trend a többi hasonló korúval együtt levénez, nyilván lehülyéz, letrottyoz, ámulva nézi, hogy a munka frontján akarunk serénykedni, és nem pamutgombolyagokkal téblábolni!! Egyébként nem is nagyon van választási lehetőségünk! A gombolyag odébb van!

57 éves vagyok. Na, ez aztán csak az égés! Eszembe jutnak régi idők mikor anyáink korosztálya ennyi idősen már két éve vagy boldog nyugdíjas volt vagy még dolgozott, mert úgy érezte 55 év Atyaég! Mennyi mindenre képes, nem akart „leülni”.

 Mára a nyugdíjkorhatárt felemelték, jócskán felemelték, kell az adó, kell a pénz! Rendben, tőlünk nyugatabbra eleve így működött, de hoppá! Miféle körülmények között, milyen alapfizetésekkel, és milyen nyugdíjakkal???

Mindannyian ismerjük a budapesti Duna partnak azt a szakaszát, ahol a Dunai nagyhajók kikötnek. Arra sétálva, autózva látjuk, ahogyan a német, osztrák holland nyugdíjasok serege bottal, bot nélkül, totyogva vagy fürgén, ki hogyan képes, le- és felaraszolnak a hajókra. Azaz az ottani „kisnyugdíjasok” egy-egy ilyen hajóúttal kedveskednek maguknak! No, az itteniek nagyobbik fele, nyugdíjkor néhány szelet karajjal kedveskedik magának, mert utána jön a „főzelék kenyérrel” akció.

 Igaz van ennek mára egy másik vetülete is, amikor mai vezető pozícióban ülő korosztály lenézően bambul, és azt mondja egy például általam elküldött ezredik önéletrajzra… "Na, ez meg mit akar??"

 Pedig egy internetes idevágó tanfolyamon okulva – harmincas férfi adta le - jelentkezéseimben sem a születési dátumomat, sem az első munkahelyeimet nem adtam meg, inkább a munkahelyekre csak röviden utaltam, de semmi évszám! Tudom én is! Becsapni nem lehet senkit! Látja, tudja az önéletrajzomat olvasó, hogy kb. mennyi idős lehetek!

Gondolja, na, ez mindjárt nyugdíjas lesz, lapozzunk!

Pedig de messze még az a kis biztos bevételt adó nyugdíj! Ráadásul a mi korosztályunknak muszáj lenne dolgozni, hogy pl. a most kifizetésre kerülő nyugdíjak valóban kifizetésre kerülhessenek a nagy közösből. Ugyanakkor azt kiabálják a fülünkbe, hogy dolgozz, de neked már sajnos… hát nyugdíj ugyebár nem nagyon jut majd. Bocs, de te pont az a szerencsétlen korosztály vagy! Ez van!

Mert se ide, se oda nem vagyunk képesek tartozni a szabályok és rendeletek katyvazában. Se nyugdíjas, se dolgozó. Utóbbi önhibánkon kívül! Ezért se innen se onnan jövedelem nekünk se már, se még nem jár.

Mi csak vagyunk, mint egy guanóhalmaz a tengerparton. Az arra sétálók kikerülnek, nem is értik, hogy került ez oda, miért nem takarítják már el!

 Az álláshirdetéseket látva szeretnék valamit megemlíteni. Kedves munkáltatók, miért tetszenek engem letegezni? Három dolgot feltételezek ez okán!

Az egyik, hogy már annyira angolszászok vagyunk, hogy nálunk is megszűnt nyelvtanilag a magázás, önözés fogalma.

A másik, hogy egyszerűen ezzel a latens utalással jelzik „finoman”, hogy úgy ebáut 35-ig, azaz a tegezhető korosztályig bezárólag várnak visszajelzést.

A harmadik pedig az, hogy egyszerűen modorbeli problémával állunk szemben, ennek javítására meg ugye a hirdetést feladó, megfogalmazó felnőtt korúakat tekintve, már nincsen segítség.

Nos, elképzelem amint egyszer, egy HR-es, munkaügyis, a felvétellel megbízott személy unottan nézegeti a beküldött önéletrajzokat és közben fel-felsóhajt egy-egy hozzám hasonló korú jelentkezők sorait látva.

„Fúúú, mit gondol ez a szegény! Húúú ár megint egy ilyen! Áááá, Jézusom, ennyi idősen mi a fenét akar?”

Kidarálja az emailek közül, vége a napnak, ideje hazamenni, lekapcsolja a gépet és elindul hazafelé.

Útban haza, még beugrik egy cukiba ahol előre megrendelte az édesanyja születésnapjára vett tortát, mert ünnepelnek!

57 lett a kedves mama! Otthon a gyertya elfújása után újabb sóhajok törnek fel az amúgy is törődött anyuka szájából, nem ennek van ideje, de azért picit panaszkodik.

„Nem kellene ünnepelni! Mit ünneplünk ezen?! Úgy néz ki napok kérdése, és nincsen munkám, mert öregnek talált az egyik kisfőnököm. Friss vért akar az irodába. Így mondta! Akkor aztán na mi lesz velem! Dolgozni öreg, meghalni fiatal leszek!”.

A HR-es, aki most, mint gyerek szerepel a történetben felháborodottan közbeszól. „Ugyan anya! Az lehetetlen! A te szorgalmaddal és sokéves tapasztalatoddal!”

….…és dohogva harap a sütibe....