A leveleknek ugyan van feladója, de olyan, aki sosem, vagy csak ritkán "feladó"... ezek az én meséim a mindennapokról, és nem meglepő, hogy néhol hasonlóak a Te meséidhez.
Belövöm a célcsoportom. Ha a nagyik a nagyiknak, az anyák az anyáknak, a szinglik a szingliknek és stb. stb., akkor az én ” kedves Barátaim!”, a mai ötvenes nők azon serege, akik meglévő, vagy elveszett egzisztenciájukkal szívósan küzdenek, helyüket még mindig kitartóan keresik.
Hányan is vagyunk? Se szerink se számunk, se elejünk se végünk, és ez utóbbit joggal remélem!
Egyet az elején le kell szögezni! Nincs harag és nincs ujjal mutogatás. Nincs másokban hibát keresés, felelősséghárítás. Tudomásul vétel, helyzetkép, és a megfelelő konzekvencia. Ez van!
Olyan ez, mint a letolt gatyájú pasi. Ki lehet röhögni gúnyosan, és lehet megértően szeretni, ahogyan totyog abban a lecsusszant gatyában.
Kevés dolog az, ami minden előjel nélkül történik. Utólag persze tudjuk. Nos, ez esetben is az a „gumi a gatyeszben” már jó ideje lazult, éreztük, hogy lesz még ezzel baj, de valahogy nem vettük komolyan. Aztán egyszer szakadt a madzag.
Más kérdés, hogy a mai szűkebb és tágabb környezet, sem kedvez a jelzett „népcsoportnak”.
Itt állunk, mi az ötvenes és azon túli nők – és persze a férfiak is, de ez külön fejezet – mint kissé túlkoros Csipkerózsikák, akiket nem akar senki felébreszteni, vagy szemüveges Hófehérkék, akik mellől kikoptak a törpék, esetleg Hamupipőkék, akik lába már nem fér a régi cipőbe.