Húsvét!  Sonka!

Csak most másképpen!

Mit ád a magasságos, ezer év után én, aki anno ifjú koromban a bringát csak percekre, a lovat napokra tettem a fal mellé, szóval a minap nyeregbe pattanhattam. Elsőnek a drót szamárral merészkedtem az utakra. Heherészve pedáloztam egy két kört a parkoló betonján, és eszembe jutott – mint aznap még számtalanszor – hogy milyen kozmikus távolságban van tőlem az a nyurga kamasz, aki nyakbapántos fürdőruciban, fehér-piros klumpában nyomta a pedált a Duna parton órákon át.

 Elsőnek már a felszállás gondot okozott! Eszelős szőke némber soha ne menj szűk, combközépen tapadós nadrágban kerekezni!

Emlékeim szerint régen volt a két kerék, a váz, a nyereg és a kormány. Meglepetésemre különböző nehezítő csőizék állták útját lendülő lábamnak, így hát az „És akkor felpattantam a nyeregbe” mondat így módosult, „És akkor felsvédtornásztam magam a nyeregbe”.

Amint fent voltam a szédítő magasságban, igyekeztem lépést tartani – micsoda fogalmi zavar – társaságom férfitagjaival, bár az első órában lemásztam minden kanyarban, zebránál, és szűk fordulóban. Így aztán újra és újra jött a svédtorna, fel a nyeregbe, de még mindig heherészve.

Óbudáról Szentendréig. Ez volt a cél. Előbb Rómainál volt egy kis pihenő, de acélos akarattal Lupát is célba vettem a többi lazán, és általában jóval előttem tekerő profikkal.

Megéltem a Pünkösdfürdői gáton a süvítő orkánt és a hódarát, dzsekim a metsző szembe-szélben vitorlát bontott, én pedig csak tekertem, csak tekertem, de alig haladtam.

Már nem heherésztem, ehhez nem volt elég levegőm.

Lupánál a fák és a part között vezető úton csendesen megsirattam ezer éves lányságomat és a még néhány régi fával közös ifjonti bringás emlékeimet.

Aztán, huss, le a kompnál be az erdőbe és át a zötyi úton. A zötyi utat követte a nagyon zötyi út és utána a baromira zötyi, feneket tördelő zötyi út.

Ezeken végigsuhanva különféle mélypontokat érintve elvergődtem a Szentendrei sétányra, ahol is a murván az eddig leglassabb haladást sikerült véghezvinnem. Murva, ebek, mamák, gyerekkocsik, andalgó tizenévesek, közötti kacskaringózás után végre jött a pihenés a Szerb étterem teraszán. Napsütés, fák virágok fény, leves, palacsinta, csevapcsicsa.

Mi legyen? Bírom-e vissza vagy szégyenszemre a HÉV.

Naná, hogy nem a HÉV!

Vissza a murva helyett immár lent a beton, gördülékeny suhanás kilométereken át, de aztán jött a feneket tördelő baromira zötyi, a nagyon zötyi és a simán zötyi. Ezek felénél fenekem jelzéseket küldött testem felsőbb régióiba, hogy neeeem, meg hogy áááálj!!!

A mélypontok mélypontján lábaim vontatottan mozogtak egy méter meg még egy, aztán fene se tudja mitől erőre kaptak és a régi tempó, aztán újabb mélypont.

A mélypontok közepe táján elénekeltem a " Húzd meg jobban menjen a munka, aki itt van mindenki húzza " kezdetű Generál dalt, a totál mélypontokon ha már Húsvét, hát halk fohászba kezdtem . Néha leszálltam majd a visszaszállós svédtorna közben halkan „anyáztam”, és további szaporodásra serkentő csúnya szavakat morogtam. Rómait elérve, úgy éreztem ez már a vég, a maratoni futó egy bulizós jampi hozzám képest, leszálltam azzal, hogy a fenekem ma ugyan nem lát nyerget az zicher!

Kis pihenés után azonban hajrát fújtam, és elkerekeztem, vánszorogtam, tapostam, a célállomásig.

Leszálltam és két neuralgikus testtájam akkor azt üzente nekem… nem ezt nem adhatom közre…

Mindenesetre a két neuralgikus testtájam egyikéről már ejtettem szót, a másik pedig az, miért ebbe az egészbe belefogtam. Így Húsvét táján.

A sonka fáj!!!!!